Véletlen: a saját ízlés kiiktatása
John Cage a Music of Changes (1951) című művét a Ji Csingre, az ókori kínai jóslókönyvre támaszkodva komponálta, érmedobásokkal döntve el a hangmagasságokat, a hosszúságokat és a dinamikát. Célja nem a véletlen önmagáért való alkalmazása volt. Személyes szokásait akarta kiiktatni, hogy a hangokat „önmagukként” lehessen hallani.
A módszert a filozófia nélkül is kölcsönveheti. Használja a véletlent azokra a dolgokra, amelyeket mindig ugyanúgy dönt el. Ha mindig halkan kezd, hagyja, hogy egy érme döntse el a kezdő dinamikát. Ha mindig pontosan egy percig játszik, hagyja, hogy egy kártya döntse el a hosszt. Azokat a döntéseket, amelyek fontosak Önnek, például az anyagok kiválasztását, tartsa a saját kezében.
Folyamat: hagyja kibontakozni a rendszert
Steve Reich It's Gonna Rain (1965) című művét két, ugyanazt a beszélt mondatot tartalmazó szalaghurok indította, amelyek lassan kicsúsztak egymás ritmusából. A hallgató olyan új ritmusokat hall, amelyeket senki sem írt le. Terry Riley In C (1964) című műve egy csoportnak 53 rövid motívumot ad; minden játékos annyiszor ismétli a motívumot, ahányszor csak akarja, mielőtt a következőre lépne, így az átfedések minden alkalommal mások.
Brian Eno Music for Airports (1978) című művét különböző hosszúságú szalaghurkokból építette. Mivel a hurkok hossza nem osztozott közös ciklusban, a kombinációk folyamatosan változtak. Eno és Peter Schmidt festő kiadta az Oblique Strategies (1975) című kártyapaklit is, amely utasításokat tartalmaz a kreatív patthelyzetek feloldásához.